Bejelentés



Lélekzugjaim - Jagos István Róbert versei
"Mert az út nem mindig kikövezett..."

MENÜ











Mondd a folyónak Mondd a folyónak Ne folyjon Mondd meg a nyelvnek Ne szóljon Mondd meg a Napnak Ne süssön A harcosnak meg Ne küzdjön Mondd az esőnek Ne essen Síró embernek Nevessen Mondd a madárnak Ne szálljon Mondd meg a szívnek Ne fájjon Mondd a gyermeknek Ne féljen Mondd a koldusnak Ne kérjen Mondd meg a vaknak Vezessen S nekem azt Ne szeressem Minden érintés Hajnali szellő Lebbenti fátylad Harmatos csókot Lehelek szádra Általölellek Féltelek, óvlak Gyermeki álmom Százfelé szórva Végtelen térben Őrzöm a lángot Minden érintés Szít a parázson Hirtelen sms hirtelen sms. hm… van ilyen. te is már ismered, jobb, ha nem nevetsz. nap, mint nap megkapom: valami hajnalon meleg ágyadon vagy kint a padon. sípolás, rettegés. telefon keresés. remegő ujjak. belső reszketés – műanyag gombokon mostoha sorsomon eszetlen olvasom: elmúlt a szenvedély Utam végéhez érve Utam végéhez érve, még egyszer visszafordulok. Láthatom a szenvedést amit okoztam, okozhatok. Nem ért meg senki sem, pedig egyszerű vagyok. Csak annyit akartam volna hogy szeressenek nagyon. Tudom hogy nem vagyok jó. Soha nem is voltam én. Bűneimmel együtt élek ki tudja milyen rég. Nem számolom a perceket a fájó mozdulatokat. Gyermeki énem, mint Don Quijote, keresi a szélmalomharcokat Földre borult lelkem immár megnyugodni készül. Elfáradt a bátor óriás. Szemében könnyed sós eső szitál… Arca szomorú bohócmaszkként, egy gyermekre vigyáz. Töltelék Fejem még a nyakamon van De kitudja meddig még Születnek gyávák, születnek bátrak Én a kettő között töltelék Más szemmel Óráknak tűnnek a percek, Ahogy a bélyeg belém ég. Szögesdrótnak feszítenének Mások bűneiért. Nem én vettem le a cipőket Reszkető lábakról, Hogy megtört testeket Adjak a Dunának. (a véreredet nálam nem az alku tárgya) S ne gondold, hogy erős lennék, Csak a szív dobban olykor. De azt se véld, gyenge vagyok, Mert nem rúghatsz belém (még te sem) Bárhol, bármikor. Nincs lehet, nincs talán Álmokat szétzúzó kegyetlenség minden tettem. Megszűnő mozdulatsor… Árnyjáték egy ház falán. Mosolyra kényszerített tehetetlenség lehel könnyeket a fájdalom lángjaira. Már nincs lehet, nincs talán. Fészkelnek döglegyek Feszülsz vagy feszítenek Egyre megy Benned a szögek inat repesztenek Csontot és lelket Lüktető kék eret Kiontott véremben fészkelnek döglegyek Szorongás valami mély vak sötét fájdalom küszöb hangtalan sikoly ( skizó ) fenyegető tűk az álmok között ( kibomló varratok ) nyílik a száj elbomló hús szaglik az összetört tükrön át Mi lenne jó? Vajúdik a harag Kétségbeesést szül Hajnali fényben még dereng az éj Fájdalmat és bánatot tűr Sötétből sötétbe tartva Az alagút vége fénytelen Mi lenne jó? Élni vagy halni?! Körbeölelni a végtelent… Most Kiszáradt meder a szem Pergamen lét a most Lelkembe égett feszület Fájdalmat és kínhalált hoz Csak láthassam… Ha sírsz Veled sírok Ha nevetsz Veled nevetek Ha élsz Érted élek Ha szeretsz Veled szeretek Mondd azt hogy nyár A napot lehozom neked Mondd azt hogy eső S a szivárványt megfestem neked Kívánj bármit Eléd rakom Csak láthassam szemeidben A fényt ahogy rám ragyog Létorgazmus Van úgy, az ember többé nem bírja tovább. Korlátok közti kényszere eret vág magán. Erektált véredény vív utolsó csatát az impotens élettel - szerda délután. Üvegfalam mögül Itt a perc... Most áttörhetem üvegfalam s láthatom a valóságot. Érezhetem a vér igazi fémes ízét verejték cseppekbe keverve az összes eddigi álmot. - Láthatom végre önmagam Igazi tükörképét. Törjön szilánkosra. Mit bánom én! Ha az élet büdös is akkor is csak az enyém. Szagokat akarok és ízeket. Dolgozzon a nyelv az orr. Ha kell az esőben ázva - de mégsem rabigában - festem meg a színeket. A múltat, jelent, az eljövő éveket. Ne hadakozzam... Altass még, Te gyönyörű tündér... Küldj rám mély-kék álmodást, Ne hadakozzam minduntalan, S ne törjön rám a kárhozás. Angyalként gyilkoltam ördögöt, Ördögként gyilkoltam embert. Emberként ölöm meg az Istent S Istenként irtom ki A gyermeket bennem. …mint egykor Ikarosz Szárnyalni vágytam, mint egykor Ikarosz. Én, a balga lélek. Nem hittem én sem a tanmesének. Elhittem a szárnyalás talmi álmát S most itt csüngök összetörve a halál száján. Múló percek sínjein Olyan messzinek tűnik a tegnap, mint az az elrobogó gyorsvonat, melyből már csak sejtető pont maradt. Itt volt…s már ment is tovább. Meg sem állt, fel se szállt senki sem. Nem volt rá idő és várni sem várt, mert nincs kire. Csak robogott rajtam és az időn keresztül, ahogy gyermekként egyensúlyoztam a múló percek sínjein. Éberálom Vajon meddig tart az álom? Rózsaszín ködön át megtalálom azt ki túl visz a halálon? Aki túl visz az élet szerpentin kanyarjain át, ahol még látni vélem a nagybetűs csodát? Éberálom... Furcsa altató neszek ébresztik tudatom legmélyebb részeit. Keresem a valóságfal résein átszivárgó kiflihold éltető fényét. Fogyó hold... Apadó szerelempatak erőtlen csobogása kíndallamot dúdol megfáradt szívem odvaiba. Penészének a felelet. Fekete, egyszerű, mérgezett penész. Nem kell költő. Nem kell zenész. Csak Te, hogy ha zuhanni vágyom, elkapj még a szakadék előtt. Vajon meddig tart az álom? Az álomnak tűnő valóság... Egy vékony kötélen illegek a halál éhes torka felett, mialatt a vészcsengő az agyamban már az utolsókat veri. Ébresztő! Alvás! Ébresztő! Alvás... Csillagnak álmodtalak Csillagnak álmodtalak. Ragyogtál fejem felett. Édentől kelet felé mutattál utat nekem – mutattál jövőt nekem, színeset, tapinthatót, emberi érzésekből megácsolt lélekhajót. Hegyek fölött, ha felkel a nap, harmatcseppel köszöntelek. Fényességben ringatózunk. Minden élmény közös legyen. Sziromnak álmodtalak. Bársonyos csók arcomon. Világok világának emlékeként hordozom – hordozom, amíg élek; eleredt eső alatt, felszáradt könnyek által éltető remény fakad. Hegyek fölött, ha felkel a nap, rád terítem a lelkemet. Fényességben ringatózunk. Minden álmunk igaz legyen. Megszegett törvények Megszegett törvények Lerombolt kövek Megtagadott hitek Kőkemény szívek Nemesített alom Rajta kőhalom Kőkemény törvények Halmozott borzalom A napod átkozom Te meg engem Ha változom Ha álmodom Ha túl akarok lépni Az elém tolt kordonon. A kordonon... A torkodon!!! Tovább nem hagyom Mert nem tudom Jobb ha elfutok??? De túljutok A hatalomfalakon És rombolok! Mert csak így tudok Átjutni rajtatok. Elhallgatott Nem hívtalak vissza, Mert tudom, Te döntöttél így. A döntés szabadsága neked is megadatott, te mint ember, éltél vele, S itt most minden elhallgatott. Velem együtt Te önkezeddel véget vető hiszékeny csúf Halál, miért hitted hogy csak te lehetsz nekem a megoldás? Miért hitted, sugalltad, csak te vagy és senki más? Most meg itt lógsz - velem együtt – Az elkorhadt almafán. Egyedül maradtál Már hangod sincs. Csak néma sikoly mi elhagyja szádat. Utolsó tetteként még dobban párat a szív. Utána hazahív - mint apa a gyermekét - a bölcs Halál. Ő már előre látta amire te csak gondoltál: …egyedül maradtál. Add vissza arcom Add vissza arcom! Szeretnék tündökölni mint egykor, hajdanán. Nevetni, sírni, Halál felé grimaszolni S közben a Nap felé tartanám. …ha visszakaphatnám. Add vissza arcom! Elég volt gyászos maszkok mögé bújva élni. Árnyékban, éjben, Önámító sötétségben Mindig a szereteted kérni. …nem akarok félni. Megalkuvón Vakolatlan vágyak között Halkan siklik a halál. Jéghidegen átölelve Ajkamról ajkadra száll. Dermedt csendben felkacagva Rád leheli dallamát, Elernyedő tested felett A megalkuvás ajtót tár. Lényegtelen gondokat Van úgy hogy fárad a szív Néma közöny az uralkodó Hiába kér és hiába hív Nem mozdul a percmutató Örökös fájó gondolat Rágja, marja az izmot át Lényegtelen gondokat Fontossá tesz a megszeppenő halál legyen legyen fekete mint az éj amikor a csillagok szerteszét nem ragyognak már s oly vörös akár a vér - megálmodott álomkép - mely érfalakon törne át legyen sárga – irigyek fénye fásult lelkek szenvelgése szívbe főtt öntudat olyan zöld mint a remény beszippantott szenvedély is látszat kéj után kutat legyen hát bármi… legyen éji vér irigy remény szenvelgő lélek lent tartott szenvedély legyen bármi és nem baj ha árt is csak érezzem… az Ember él! Megéri -e? Megéri e, ha a ``hamar`` túl későn tör rá hanta lelkeinkre, s forgácsolt ösztönünk vérbőn ostorozza krétaszínű álmaink megannyi rabszolgáját? Kelepcébe csalt sértések maradnak csupán s dac, mi ha kell haraggá válva ragyog egykor tündöklő szemeinkben. Ez nem egy vihar, mely marad és elmegy. Ez maga a VIHAR! Sebez, rombol, felkap és eldob, ha a ``hamar`` túlkésőn jön el. Kunyhó a hegyen Tündöklő színekben pompázó kerítés öleli az ódon falakat, hol szellő-lányok járják bús táncukat. Megkapó kép az emberi szemnek, Mint színek a palettán... Felhőszagú úton, rénszarvas-magány öleli át itt az embert minden éjszakán. álmodás vért a vérrel tüzet a tűzzel vizet a vízzel szeget szeggel szemet szemért szemed szemét szemét fény UV fény fény az alagút végén dalom az életem végén az országút szélén utamnak végén siratom magamban... a falat a földet a nőt a gyermeket az életet a halált a bírót ki megbocsájt a bírót ki elbocsájt a bírót ki elítél a bírót ki megadja a bírót ki én vagyok most tükörben állhatok a túloldalon tükörképem tükörképén trükkösen álmodom



Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?












Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!