Bejelentés



Lélekzugjaim - Jagos István Róbert versei
"Mert az út nem mindig kikövezett..."

MENÜ








Üzenőfal


Név:

Üzenet:





"A sorsom a jussom – ember legyek, Mint a Költő az embertelenségben. Példát, igen, tőle is veszek, S mindenkitől ki szavát igaznak élte..." Harminchetedik tavasz Egy nyelv van csak, melyen szólhatok; Nagymamám becézése minden délután. S bár tudom, nem beszélek tisztán, hadarok. Gondolatom nem csak szó-fonák. Értem a kimondott szavakat, Szívem mondta tollba nemrég. Megélem most a harminchetedik tavaszt. Ha Isten segít, leszek korosabb is ennél. Hányszor dobtam sutba: Nem kell! Fiatalság bizony bolondság. Hányszor kértelek: Vedd el! Irgalmad, egyfajta alázatosság. A feje-lágy is összébb megy, Ahogy nőnek, nyúlnak az évek. Újszülött, majd karon ülő lett, Ma már a mellemig ér fel. A sorsom a jussom – ember legyek, Mint a Költő az embertelenségben. Példát, igen, tőle is veszek, S mindenkitől ki szavát igaznak élte. Bízom, lesz még időm, s elég tavaszom Szeretni fiat és nőt. Talán lesz még erőm hogy a szavakon Innen és túl, karomba zárjam Őt. Majdan fekszünk réteken Unokák zsivajai között, Remélem, még lesz annyi tavaszom Mielőtt az égbe költözöm. Minden lehetsz Te még minden lehetsz: haldokló énem, megfáradt sóhajom, végső napon az utolsó mondatom. Mosoly másnapos reggelen, mérgező csók kiszáradt nyelvemen, haláltusám lelkes szurkolója. porcelán bájos kicsiny arc megfestett érzelem porcelánon mosolygós kék szemedben a életet nem találom pedig olyan élethű vagy kalap a fejen nyaklánc a nyakban ahogy porcelánfogak harapnak rést testeden valami kiszökött egykor nagyon régen mint most talán valami lélek? kezed is mintha mozdulna hideg kaolin mellém simulva töröl gördülő könnyeket olyan élethű vagy álmaimban táncot járva bontakoztunk mind a ketten gyönyörű ruhákban egymásra várva hajnali rideg szem jelzi: mától zárva roleksz hab a hajban kávéban kádban fürdik álmosan a felismerés válságos szédelgés álságos lakberendezés a lélek utca hetvennégy alatt a csuklón roleksz ketyeg visszafelé bomlik az agy öt perc után jelzőfények alak-útján homályosan tükörtelenül késem vajban késem vajban baj van itt bent egyenesen majd lent a mélybe nem értem (nem értem?) kérem naponta tablettás borokban igazodik az igazság hosszú sorokban moha és páfrány penész és kenyér sajtban egérszőr levesben vér vajban kés Én! Egy kicsit még Fertőző vagyok. Romlásba viszem környezetem Minden pillanatát. Galamb lelkek válnak általam Rothadó kényszer-semmivé, Ahogy az ember válik Ösztönös gyilkoló géppé Ha érzi itt a vég. - Ha van időd, szeress még – Sebeket adok. Hatalmas lédús fekélyeket Illatuk az örök boldogság. Sose várd! Mint ahogy én sem várok már Angyali megbocsájtást Bűneimre, Csak egy zugot belőled, Ahol megpihenve Készülhetek a kegyes halálra. - Hallgatok majd szavára – Kettős énem, Gyermeki sátán kacajával Repeszt bemattult tükröket. Ártatlan pillantással öltem Szeretni vágyó, társtalan lelkeket. Száradó tintafolt: Kékesen megfakult. - Talán e sorok által, egy kicsit még élhetek – Hátra se néz Hosszú éjeket virrasztottam gúzsba kötött akarattal: Menjek vagy maradjak? Mész vagy maradsz? Azok az éles szavak! Öltél velük. Tudod jól. Hátra se néz a remény - úgy csomagol. Jó éjt kedvesem Maradtam magamnak ágyunk hidegebb felén - széltelen jeges borzongás. A tévé csendesen sistereg nem értve mire fel e némaság. Hallgatunk, s szemünk sötétbe mered fakón, éhesen… Böjtöl a gőg. - Jó éjt kedvesem! kapu az elmúlás felé sárga lé a sarokban műköröm a vajban gyomornedves párnán ringatja a hajnal elhasznált testedet kedvesed is alszik már valahol véres arccal cipő még a lábán (harminchét és fél) maszatos combjain átharapott erek nyitnak kaput az elmúlás felé anyám megmondta anyám megmondta - sorsomra jutsz s majd gyermektestben lélegzel kór-fehér halált vén vagyok vén vagyok szemeim száz éves baglyok kezeim ezer éves szobrok lelkem a kezdet csak a szívem fiatal mert gyermekemben él rohanni át rohanni át mindenen piroson sárgán életen s ha majd megpihensz tested visszanéz üres szemekkel pirosas csendben nézem ahogy kezed a pohár után nyúl pirosas keveredik vízzel úgy ahogy én is ezzel az újabb évvel (bár) nem látom még a májust addig még köd is lehet így hát elmerengek lelked kincseiben mint ajkad a pohár pirosas vizében csak átment kifliért… előtte mondta – szeret majd karon ragadta életem s helyettem élhetett csak átment kifliért Szükségálmodó Idegen vagyok apám földjén vad kényszerbujdosó, beton dzsungel legmélyén holnapba álmodó. Lépcsőházak mogorva kikodult morgása veri vissza szívem életunt sóhaját, mint beton-echo a lét óhaját. Nemzettelen korlátok szabják lépcsős utam, csikkeken taposva járom az ösvényt. Halványuló neon lámpák kéklő hada vetít falakra vérző ínyű farkastörvényt. Maszkos lidérc a hajnal - arcomba mar napkutyája. Csahol a barma mert tudja jól estére lesz vacsorája. Csak én nem ettem még ma semmit. Nem akadt torkomra szó. Álmos buszok jajgatása mentén válik sárrá a tegnapi hó. Idegen vagyok ezen a földön vad kényszerbujdosó. Tejködben meg-megbotló szükségálmodó. Illanó Fagyott lelkek őrzik a reményt, az olvadást. Egyszer kiengedünk mind, kik bennrekedtünk fagyos szavakban, csontot vájó jég-könnyek közepén. Felolvadunk s elillanunk, mint harmat, delünknek mezején. Kérdések Kérded: Szeretsz e még? Hát nem látsz szemeimen túl, hol az úr a kétségbeesés? A félelem, hogy elveszítelek… Minden porcikám téged hív mikor vergődve ébredek sárral bekent álmokból, s kezed keresem minduntalan. Láz vagy. Égető! Hiány - éltemet elvevő, ha nem érzem sóhajod. Nézd! Arcomon ott van mindenem. Boldogságom, bánatom. Te szeretett, féltett Angyalom! Neved örökké suttogom majd kedvesen , Kedvesem. Kérdem: Szeretsz e még? végtelenségbe sápadtan merengsz ledöfött éned már nem mozog leszakadt rostély a perc amely a szélben gyászdalt nyikorog sercegő gyufák szórják melegét karod ölelésének hamvadó remények füstjén át a végtelenségbe ébredtem ébredtem életunt matracok sokaságán testnedvek tengerében nem éreztem még gyermeki mosolyom hervadó illatát kerestem istent tű hegyén megtört fényben andalító teák kortyaiban kicsiny kapszulák ízében nagy pohár italok mélyén mindhiába ébredtem reszkető öntudat sikolyára ma már nélküled egykor veled: mindent - életet halált bizalmat árulást fájdalmat reményt életszagú regényt fagyos tintával kicsi szív mintával tele rítt könyvek préselt könnyek a naplóban szakadó esőben ajtóban hagyott viszlát - egyszóval: MINDEN ma már nélküled - saját utamon élj Halált lesel őrült álmaidban, szótlan dac vinnyog és tarol. Dobj el mindent s majd leszek a bűnbak, ha penge majd szívedhez simul. Embernek lenni nem is oly nehéz, nem áldozat az ösztönlét, racionális képletek törnek végleg (ha hagyod) szerteszét. Légy álnok, hazudd; szenvedés a lét. Dobj el mindent, élőt és holtat, vérben fűtött szenvedélyt, és élj! Magam adtam Kértél s kaptál Húst és lelket Megharaptál Enned kellett Magam adtam Enyhítésre Kértél s kaptál Ígéretet Kaptam vissza Ítéletet Magam adtam Enyhítésre Kérted legyek Örök tiéd Éles szemed Hasít belém Magam adtam Enyhítésre Kérted: Ölelj! Kérted: Altass! Kérted: Csókolj! Kértem: Hallgass Magam adtam Enyhítésre A por Porlepte vágyak apró szusszanásai mint, pergamen rózsa az asztalon, ringatják el ösztöneim. Ringatják – hagyom. Rothadó érzés merevedik a pókhálós sarokban, döglegyek fürdenek tejszínhabos savanyú napokban. Zöldes mennyországom penészes kenyerét, avasodó szerelem keni, miközben rá a feltétet, húsomból a halál szeli. Már nem gőzölög a lélek, A kanál is hideg. A kanális hideg jégdarabjain, arcod néhány darabja lifeg. Eltűnő eltűnődés… Ami egykor eltörött, ragaszthatod. Repedések közt beléd mar úgyis a fájdalom. Hagytam. Én hagytam ott. Halni mentem mert, úgy éreztem más vagyok. Embrión köldökzsinór, anyán a gyermek, megvetés, gyáva szemekben. A por… Alászálló lelkifurdalás ürüléke. Belőlem, belőled, belőlünk. Utazó Haldoklik kezemben a penna. Betűk helyett tintavért fröcsög. Mártott papír siralomháza, a zsebben, velem együtt döcög. Én is útnak eredtem végre. Eldobva nőt és álmokat. Elsötétült busz végében még tákol nyelvem átkokat. Keserű gyógyír a feledés! Az évek olykor rám köszönve mosolyognak, mintha vélnék: Megállt az idő körülöttem. A visszatérő A környék még ugyanolyan: öreg házak egymás után. Megváltásra váró szemek mögül néz a tegnap sután. Szelíd a pap errefelé, üvegét még meg-meghúzza, három gyér miatyánk között - Fülébe a cigány húzza. Olcsó bor az utca végén, ha leszáll az éj, az élet is. Derengő fény kisablakból sejtelmesen rád kacsint. Éji bagoly az öreg bátya, serceg a gyufa, ahogy rágyújt. Besárgult ujj reszketegen megőszült tincsekbe túr. Éhes a hold, felfal mindent: keserű füstöt, csillagot. Aranyló szép udvarában gyermekálmot ringatott. Napfény szárít harmatokat, mint könnyeket az ébredés, kezeim közt folynak évek csobogón - lélekvízesés. A környék még ugyanolyan: öreg házak egymás után. Megváltásra váró szemek mögül néz a jelen sután. Itt születtem én is egykor. Barátaim utcák, terek. Zsiroskenyérrel kezemben itt vagyok hát - újra gyerek. Én szíveken tapostam Altattam valóm, Hogy ne láss be mögém. Én szíveken tapostam. Ezernyi kínon keltem át, Csak hogy ember maradjak. Öltem ölben nyugvó csecsemőt. Otthonom sár mosta temető. - sár mosta lélektemető. Ne nézz szemembe! Hagyd úgy a függönyt… Én szíveken tapostam. Fogammal téptem inas húst, Haldoklót és halottat, Ástam pusztakézzel, körömmel. Minden nap egyszerű közönnyel. - lélekölő közönnyel. Én szíveken tapostam. A szobrász Vésőt adott kezembe az idő s most faragom lelkem, mint szobrász, az öreg gránitot. Lepattogzott képzelet hull lábaim elé, midőn a csendben felzokog évtizedes bánatom. Tébolyt játszik szememben a perc, amely rám borulva takará el groteszk szobromat. E merev arc anyámé: Halott. Már nem sikolt, mert kő szívét kivéste a bennem rejlő indulat. Egykoron Egykoron egyek voltunk Közös szív lüktetett bennünk Ma már csak vegetálunk S gyászzenét dúdol felettünk Az idő Egykoron bennem éltél Élted örömöm-bánatom Megkönnyezted helyettem A mérhetetlen fájdalom Kínjait Egykoron érted éltem Láncokon óvtad álmaim Amíg te bilincsbe verve Menekültél gyémántjaink Fényein. Elringatott Magányom temeti az őszt. Rám terül egy ócska nagykabát. Barátnak fogadtam egykor - Ő az egyetlen lelki társ. Óv a hidegtől, a széltől, hogy ha fázom, ottan legbelül. Magamra karolom a kedvest, s velem együtt elszenderül. Dér-lepel őrzi az álmom, régi cipőmön átfut a szél. Fejem felett egy vén akác, elhullott gyermekről mesél. Azt is mondta ismer engem, csak valahogy már más vagyok. Felemelt kérges tenyerével és csendesen elringatott. Még néha félek Amikor gyerek fejjel meséket hittem, s két kezemmel kantákat vittem, nem gondoltam milyen egy érzés, mikor anyám okozza a legnagyobb vérzést szívemben és számban egyaránt. Nekem ezt hozta titkon a mikulás. Torkon ragadott a részeg élet. Anyám képében jött a végzet. Apám meg messze valami kínpadon, motyogta magában: Egyedül vagyok. Én is és akkor mi van? Adtam én is, amit nekem adtak. Pofont, élcet és akkor mi van? Magamból csak annyit adhatok amennyit ősök, belém raktatok. Azért, nem csak verést kaptam. Néha az öledbe, fejemet hajtva szipogtam át az éjszakát, mint kisgyerek, ki megnyugvást talál. Pedig már felnőttként írom soraim. Egykor volt fű és kokain. Nagyon sok dolog az életben. Tártam az ajtót szélesre, hogy jobban kilássak magamon. Volt úgy hogy megyek, de döntöttem: Maradok. Mert amíg hiányzok másnak, fiamnak, társnak, a világnak ezzel, igenis tartozom. Láttál már engem meggyötörten. Nem szégyen az ha összetörtem minden álmom és a számon reszketve tör ki a szó: Sajnálom. Mert a lényeg hogy belátom hibám és ha vitát szül, vádlottá válva sem teszek lakatot a számra. Kimondom hát még egyszer: Sajnálom. Az igazamért, viszont harcolok bátran, még ha éles szálka is vagyok más szemében. Mindig belenézek mindenki szemébe, mert nem tudhatom mi rejtőzhet a zakó mellényzsebében. Talán kés, talán revolver. Álltam szembe velük nem egyszer. A reszkető kéz bizonytalan. Amikor nem számítasz rá, meghúzza a ravaszt. Manapság már lenyugodva élek, de vannak napok amikor félek tőled, az italtól, attól a homályos alaktól, aki a tükörből mosolyog rám, miközben pár sort vetve nyomot hagy a papír legalján. Még néha félek. Nevem a világ Világból futva Erdőbe érek Magam maradtam Szemben a széllel Vágnak az ágak Bőrömbe tépnek Árnyékok közt is Nézek az égre Nézek az égre Semmit se látok Fejemen ott ül A jó magyar átok Billog a szívben Serceg a bánat Idegen vagyok Szerte hazámban Szerte hazámban Otthonom nincsen Erdőket járom Ez minden kincsem Búval és bajjal Telítem gyomrom Otthonom ásom Kiszáradt dombon Kiszáradt dombon Hervadó virág Keresztre véste Nevem a Világ a pillanat alkonya utolsó perceim egymás vállán törtetnek a bemattult idő lüktető homlokán ott izzadok köztük én is mint lüktető hús a pillanat alkonyán Békét kötöttem Békét kötöttem a halállal. Még nem barát, de nem is ellenség. Egyszerű mozdulat: olyan emberi. Csontot ráz az őszi szél. Agnija Tiszta, fekete szemek rabjaként óvlak akarva- akaratlanul. Múltamból ölellek - a moston át - a jövőbe, amíg az eső csitul odakint. Idebent már szárad. Derült égből, semmiképp sem a mára. Arcod kezemben, sóhajod legbelül, szívem a szívedben mélyen elmerül, amint a vállamon elszenderülsz. Egyszer ha meghalok Egyszer, ha meghalok, vers leszek. Szavak, szótagok, rendszerben megszerkesztett érzéki mondatok. Feltörő indulat, mely szíveden fészkel, megszokott gondolat, kopott ékszer, ami fényesen ragyog, ha másban nem, benned. Egyszer, ha meghalok. - Írj! – Ezt kell majd tenned.



Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?








Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!